amit az előző bejegyzésben nem említettem, mert tudom, hogy titeket nem is annyira érdekel, de most ez a tény engem nem érdekel 🙂 : voltam crossfitezni. akinek uncsi az, ha valaki a fizikai állapotáról meg az étkezésről beszámol, azt arra késztetném, hogy ne olvassa el a következő sorokat. majd NAGYBETŰKKEL jelzem, ha befejeztem, akkor majd tényleg az itteni létről fogok beszélni. deal? – deal. 😉

nem akarom részletezni, hogy mi is az a crossfit, meg hogy pontosan mit csináltunk azon az edzésen (meg hogy számomra miért volt gáz), a lényeg az, hogy a már pár hete amúgy is sérült vállamnak nem tett jót – sőt. olyannyira túlerőltettem magam, hogy konkrétan a karomat alíg bírtam oldalra emelni, annyira fájt. napokig. és ez pont egy hete történt. mivel nem javult a helyzet, mert persze itthon is még szépen ráedzettem, mert nem hagyom magam (- hülye!), többen belém verték, hogy talán azért mégis jót tenne neki, ha nem erőltetném. talán. 😀 szerencsére annyian, és annyit mondták, és továbbá annyira fájt, hogy beadtam a derekam, és eldöntöttem, hogy pihentetem. a fittségi állapotom gyakorlatilag december eleje óta lassan kezdett egyre inkább lefelé ívelni, mert beteg lettem, közben meg full édesszájú vagyok, és azt az elvet követem, hogy “ha már a testem beteg, akkor a lelkemnek tegyek jót, és az édesség boldoggá tesz!” 🙂 (persze az édesség nálam kicsit más, mint a csoki és társai, pl. mandula meg mazsola, de abból rengeteg!) és mivel nem a mértékletesség a legerősebb erényeim közé sorolható, ennek a nassolás-inaktivításnak meglett a negatív hatása, persze. aztán valamennyire végül meggyógyultam január eleje felé, és a ló másik oldalára átlendültem. mit mondjak, szeretem az extrémitásokat! 🙂 lényeg a lényeg, hogy most azt találtam ki, hogy amíg nem kezdem az edzősködést a holmes placenél van 4 hetem. abban a 4 hétben, ha már nem tudom az erőmet fejleszteni, akkor legalább (amennyire megy) a hajlékonyságomat, meg legfőképpen az állóképességemet, mert a lábamnak kutyabaja sincs, “csak” a felsőtestem van kényszerpihenőn. ezért elkezdtem futni, amit utálok, és uncsi meg minden, még intervall módszerrel is, de legalább (újra) felfedezem a környéket, és az szép!

A KÖRNYÉKRŐL. nem annyira új számomra, b.-vel itt éltem sokáig, ha jól emlékszem, 2 évet, és akkor is szép volt, most is az. a tópark meg az (álló) duna partja még közelebb távolságra van, mint b.-től volt, konkrétan 200 méterre. 🙂 tegnap olyan vastag köd árnyalta be egész bécset, hogy még a duna látványát sem tudtam élvezni, kb. 20-30 méter távolságra lehetett csak látni. mivel a dunapartot úgy sem láttam, valamikor bekanyarodtam egy cuki kis házakkal teli környékre. még mindig nem láttam sokat, ami nem is izgatott, azt gondoltam magamban, hogy valahogy csak visszakanyarodok majd. mint sokszor máskor is, az eszem helyett az érzelmeim vezettek a döntéseimben, mert nem figyeltem már, hogy mikor kanyarodtam jobbra-balra, csak a számomra szimpatikus utakat választottam, a földutakat. képzeld el, hogy egy olyan helyen futkározol, amelyikről tudod, hogy elvileg város, de mégis, minél messzebbre futsz, annál kevesebb civilizációt észlelsz, ami egyrészt egy szabadságérzettel tölt el, másrészt viszont rémisztő is, mert egyre nagyobb lesz az egyes házak közötti tér, és mivel csak max. 30 méterre látsz, nem tudod, hogy merre tartasz. na ilyen volt ez a csodás futásélmény. 🙂 egy kafkaféle érzés keletkezett bennem, amikor végül már alíg volt látható épület, helyette: traktor, üvegház, föld. akkor már kicsit kezdtem aggódni, hogy vajon visszatalálok e. 🙂 mert persze ember sehol, semerre, pedig dél körül volt. valamikor szerencsére szembejött eg betonút, aztán megint családi házak, aztán meg egy panelház. megnyugodtam. valamikor ki is lyukadtam a dunaparthoz, és mivel odafelé a duna jobb oldalt volt, aztán meg bal oldalt volt, tudtam, hogy jó irányba futok. végül valamikor fel is ismertem a környéket, hogy erre már futottam, felbukkant egy-két kutyát sétáltató emberke is, és kiderült, hogy nem is futottam annyira messze, mint gondoltam. 🙂

ma szerencsére nem akadt ilyen problémám, mert tavaszias, napsütéses idő volt. az egyetlen problémám futás közben maga a futás volt. említettem már, hogy utálom? 🙂 a “régi” (5-6-7 évvel ezelötti) futószakaszt választottam ma, egy aranyos kis ívelt gyaloglóhíd átvezetet a dunaág másik odalára, és a tópark mellett vezett vissza. régen b. barátjával, e.-vel, gakran futottam erre, mert b. nem volt hajlandó velem jönni, én annó meg még azt hittem, hogy fogyni csak futással lehet, ezért végigszenvedtem ezt a kört. mert persze a fogyás maga az etalon volt számomra.  🙂 – mit mondjak, azóta nagyon sok minden változott bennem!

maga a környéken nem változott sok minden. egy-két új üzlet nyílt, de nagyábból ugyanazok az emberek élnek itt: a floridsdorfi “őslakók”, akik a régi munkásrétegből származnak és szépen, az évek során, szorgalmas munkával, felépítettek maguknak egy házat a duna(ág) partján. e melett (mint manapság bécsben már szintén mindenhol) sok a bevándorló. a törökországban megtanult köszönéseket itt bizony kamatoztatni tudom. 🙂 már a hagyományos osztrák közértekben is található török élelmiszerekkel teli polc, ez pár évvel ezelött még nem volt így. időnként az utcákon magyar beszélgetésrészleteket is hallok. szintén több a keleti bevándorló, meg ami elég feltünő, hogy a hajléktalanújságokat kedvesen mosolygő fekete férfiak árulják legfőképpen. nincs annyira sok kéregető, mint budapesten. akik sportként űzik itt a kéregetést, még mindig a helyi punkok. úgy tűnik, hogy bécs maga a punkmekka. csoportosúlva a bevásárlóutcák, ill. csomópontok környékén tűnnek fel, kényelmesen elhelyezkednek a betonon kutyástúl (mindig is elcsodálkoztam azon, hogy honnan szerzik azt a rengeteg kutyát! – ha van ötletetek, ki vele 🙂 ) és időnként felnéznek az elhaladó emberkék felé és motyognak valamit. nyílvan azt, hogy kérnének “egy pár centet”. ez a város képes a legflegmább kéregetőket összegyűjteni. 🙂 egyszer, jó pár évvel ezelőtt, beszéltem egy ilyen punkkal, aki azt állította, hogy ezzel a módszerrel egy egész punkbrigád (8-10 ember) teljes ellátása finanszírozható. tehát, ha nem sikerül az üzleti terv p.-vel, akkor is még rengeteg esélyem marad az életben. legfeljebb punk leszek! 🙂